• Huszár Eszter

Nyitott vagyok mindenre!

Interjú László Lilivel 

László Lili szülei révén a kulisszák mögött nőtt fel, a színjátszás már gyermekkorában meghatározta életét. Tavaly végzett a Színművészeti Egyetemen, és most legtöbbször a Belvárosi Színház színpadán láthatják a nézők. Az egyetemi évekről, pályakezdésről és persze a legújabb bemutatójáról, a Szemünk fénye című előadásról beszélgettünk.


Művész családban nőttél fel, mennyire befolyásolta ez a pályaválasztásodat?


A színházhoz már egészen kicsi korom óta kötődöm, mivel anyukám gyakran bevitt magával az Operaházba. Előadás előtt pár perccel megfogta a kezem, és átszaladt velem a színpadon: keresztül a díszleten, a már kész sminkben és tütüben melegítő táncosok mellett – akiknek adott még egy-két instrukciót és mondott pár bátorító szót, mire ők azt válaszolták: „köszönjük Mesternő” – majd átsuhantunk a folyosón, a kedvesen mosolygó ügyelő, a kelléktorta, és még egy műanyag csirkecomb mellett is, végül ki a nézőtérre a „csak személyzet” ajtón át. Aztán az ölébe ültetett, és a fülembe súgta, hogy a szereplők éppen miről „beszélnek”, vagy milyen érzéseket táncolnak el. Az, hogy beleláttam ebbe a csodálatos világba, biztos, hogy belejátszott a pályaválasztásomba. És persze anyukám karrierje is inspiráló példa, kezdve azzal, hogy bejárta az egész világot, és mindent eltáncolhatott, mindamellett, hogy családot alapított és három gyermeket felnevelt.



Nem fordult meg a fejedben, hogy édesanyád nyomdokaiba lépj?


A szüleim is látták, hogy állandóan bohóckodom, és a színjátszás közben vagyok igazán felszabadult – a hetem fénypontja a Földessy Margitnál töltött három óra volt. És, bár sokféle táncot kipróbáltam – a művészi tornától és a jazz tánctól elkezdve a hiphop-on át társastáncokig – mégis egyértelmű volt, hogy a prózai színház jobban érdekel. Meg az iskolát is nehezen bírtam, ezért amikor felvételizni kellett volna a balettintézetbe, ahol elég kemény a tempó, úgy döntöttünk, hogy ezt inkább hanyagoljuk.



Hogyan élted meg annak idején a felvételit a Színműre? Volt más terved arra az esetre, ha nem vesznek fel?


Nem nagyon gondolkoztam azon, hogy mi lesz velem, ha mégsem sikerül. Csak a Színműre jelentkeztem. Bíztam benne, hogy sikerülni fog. Úgy voltam vele, hogy ha mégsem, akkor elmegyek dolgozni, elütöm az időt a következő felvételiig. Életemben nem izgultam annyira, mint akkor. Amikor bementem az első fordulóra, meg is jegyeztem, hogy nagyon izgulok, – mert a drámasuliban megtanultuk, hogy el szabad mondani, amit érzünk – és kérdeztem, hogy ihatnék-e egy pohár vizet. Persze – válaszolták, és én odaléptem az előttük lévő, fehér abrosszal leterített asztalhoz, amire ki voltak készítve az ásványvizes palackok és a lefordított üvegpoharak. Nem értettem, miért néznek rám olyan furcsán, amikor felfordítottam egy poharat és beleöntöttem a vizet. Kint aztán a többiek elhűlve mondták, hogy az a víz a tanároknak volt kikészítve, és nekünk, felvételizőknek a terem végében volt egy kisasztal néhány műanyag pohárral és egy kancsó vízzel. Én nem voltam ott, amikor ez elhangzott az előzetes felkészítésnél, mert bent mindenki annyira izgult és a kezét tördelve maga elé motyogta még utoljára valamelyik versét, hogy úgy éreztem, így nehéz lenne lazán bemenni, ezért inkább kimentem a levegőre. Szóval így történt, hogy az elsőrostán megittam a tanárok vizét, amit ők biztos belevalónak gondoltak, pedig csak tudatlan voltam.



Mennyire voltak nehezek az első évek az egyetemen?


A harmadik rostán végzetesen kifáradtunk, és alig vártuk a végét, hogy kipihenhessük magunkat. De azt senki nem mondta, hogy a következő két év ugyanennyire fárasztó lesz, és ott nem nagyon lesz idő pihenni. Nekem elég nehezen indult az egyetem, kezdve egy komoly sérüléssel. Gólyatáborban a reggel hat órai futás közben elszakadt a bokaszalagom, de persze nem mentem azonnal kórházba, mert nem akartam nyápicnak tűnni. Szépen elsántikáltam, rábuliztam, és másnap reggel egy hatalmasra dagadt, lehetetlen színű bokával ébredtem. Be kellett gipszelni, így nekem az első hét kimaradt az egyetemen. Ez nagyon megviselt lelkileg, kívülállónak éreztem magam a csapatban. A mozgásórákon nem tudtam részt venni, és csak ültem oldalt nézve a többieket. Végre kezdett a bokám rendbe jönni, amikor apukám kórházba került és október végén elhunyt. Érdekes, mennyire megváltozik a gyászban az ember – én legalábbis. Máshogy viselkedtem, volt bennem egy állandó alapfeszültség és azt éreztem, hogy nem vagyok önmagam. Homályos volt körülöttem minden, úgy éreztem, mintha nagyon hosszan álmodnék.



Hogyan tudtad mindezt megosztani az osztállyal?


Az osztály se nagyon tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, ők nem mertek kérdezni, én meg nem tudtam beszélni róla. Ez még nagyobb távolságot alakított ki közöttünk. Eleve nehéz beilleszkedni egy új közösségbe, az elején még senki sem az igazi arcát mutatja. Én például pont gólyatábor előtt kaptam szemüveget, és elhatároztam, hogy folyton hordani fogom, hogy engem már szemüvegesként ismerjenek az osztálytársaim, aztán örültem, amikor egyik nap nem volt rajtam és valaki megjegyezte, hogy „de furcsa vagy szemüveg nélkül”. Ezek olyan hülyeségek, amik visszagondolva nagyon nevetségesnek tűnnek, de szerintem mindenkinek van ilyenje tini korában, főleg, ha új közösségbe kerül. Mikor nagyjából négy hónapja jártunk a Színműre, az osztály kérésére Fullajtár Andreával egy olyan játékot játszottunk, amikor körbeülünk, és egyvalaki mindig beül középre, a többiek meg elmondják egyesével, hogy szerintük mik a jó és a rossz tulajdonságai. Én elég zavaros lelkiállapotban ültem be a kör közepére, úgyhogy nem csoda, hogy kiborultam, mert hirtelen teljesen idegen voltam saját magamnak azok alapján, amiket a többiek mondtak rólam. Érdekes lett volna ugyanezt a játékot ötödévben játszani, amikorra már tényleg megismertük egymást.



És mikor kezdett javulni a helyzet?


Az első félév végén az osztályfőnökeim mondták, hogy ideje lenne belehúznom. Tudják, hogy nekem mennyi nehézségem volt az első félévben és ezért nem tudtam úgy készülni, de ez így sajnos kevés lesz. Második félévre már egészen összeszedtem magam, harmadévben pedig megkaptam Zsámbéki Gábortól az egyik főszerepet a Sárga vonal című előadásban. Nagyon jól esett, hogy megszavazta nekem ezt a bizalmat, és ez egy visszaigazolás is volt a számomra, hogy akkor valamennyire sikerült behoznom a lemaradást.



Mennyire viszed bele önmagad egy karakterbe?


Az lenne a cél, hogy minden szerepben megtaláljam önmagam, vagy legalább önmagam egy szeletét. A Szemünk fénye című előadásban – amit most mutattunk be az Orlai Produkcióval Szabó Máté rendezésében – egy olyan csajt kell megformálnom, aki alapvetően nem hasonlít rám, mégis van némi átfedés a személyiségünkben, amin keresztül remélem hitelesen tudok majd belebújni a bőrébe.



Mennyivel érzed szabadabbnak magad most, hogy végeztél?


Sokkal! Két évadot töltöttem a Móricz Zsigmond Színházban, és azalatt ingáztam Budapest és Nyíregyháza között, de az idei évadban sajnos az egyeztetési nehézségek miatt már nem tudok lent is játszani. Nagyon szerettem az ottani munkáimat is. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetőségeim lesznek még, nyitott vagyok mindenre!





#lászlólili #színház #orlaiprodukciósiroda #belvárosiszínház

© Qlissza